... de a szobám még nem az igazi, így ma nekiálltam átszervezni ezt-azt. Korábban már eldöntöttem, hogy a tanyasi önállóság jegyében elsőosztályú barkácsmacává képzem magam. Az odavezető úton mérföldkő jelentőségű az a dögös piros fúrómasina, amit születésnapomra kaptam. Anyu majdnem átesett a telefonon, amikor a "mitszeretnélszülinapodra" kérdésre kimondtam szívem legtitkosabb óhaját: egy fúrógépet. Bár éppenséggel kérhettem volna 100 körbála rétiszénát vagy egy aggregátort is, lényeg, hogy cuki nőcis cucc legyen. Ráadásul Anyum tudja, milyen viszonyban vagyok a gépekkel; az egy dolog, hogy nekem a kalapács is bonyolult, de a turmixgéptől felfelé betegesen rettegek az összes berregő kütyütől. Amikor megvettem a flexet (nem a kutyát), csak úgy mertem kipróbálni, hogy első nekifutásra konnektorbadugás nélkül eltologatom rajta a gombot, érezendő, milyen a fogása, és mi merre mozdul rajta. A mérhetetlen koncentrációban elfelejtettem, hogy korábban mégis bedugtam, és majdnem elájultam, amikor a masina meglódult a kezemben... Szóval nem vagyok az a született gépkezelő zseni, így meglepő fordulatnak számított a szülinapi fúrógép, de azért megkaptam egy horrorisztikus színű szalaggal átkötve.   Első feladatként befúrtam vele a fürdőszoba-ajtóra egy ilyen kis kampós izét, hogy ha jövés-menés van a tanyán, ne nyissanak egymásra a népek. Nem tudom, jól csináltam-e, mindenesetre a zár "működik", kezdeti sikerélménynek pont jó volt. Ma azonban úgy döntöttem, továbbmegyek. Hosszas bénázás után felfúrtam az ágyam fölötti polcra egy kislámpát (a falba elsőre nem mertem, így került a deszkára), majd az eredményen felbuzdulva úgy döntöttem, én biz' egy polcot is felfúrok, hát még jóhogy, elvégre profi vagyok. Nagy nehezen találtam tiplit, csavart, előástam a kettő darab polcot és az azokat tartani hivatott létraszerű fémbigyákat, egy vízmértéket, mert baromira értek hozzá, és tudtam, hogy kelleni fog, aztán munkához láttam.   Fogtam az első tartót, felmértem, hogy kb hová szeretném, bejelöltem a kifúrandó lyukak helyét, kiválasztottam egy fúróhegyet, fúrtam, beleraktam a tiplit, és rájöttem, hogy túl nagyot fúrtam. Ehhem, előfordul. Nekikészültem a második fúrásnak, és közben észrevettem, hogy mégiscsak rosszul mértem fel a polc helyét, így túl mélyen lesz, fordítsunk csak egyet rajta, így lesz a tervezett felső lyukból alsó lyuk, és máris nem olyan nagy gond, hogy egy cseppet bő lett... Kimérem az új lyuk helyét (persze a vízmérték is dolgozik), kicserélem a fúróhegyet egy számmal kisebbre, második fúrás. Elég rosszul férek hozzá, kicsit nagyobb oldalkilengéseket végez a gép a feltétlen szükségesnél, így sejtéseim szerint újra sikerült egy kisebb barlangimedve-kolónia számára elégséges üreget fúrnom - a tipli azonban nem megy be addig, amíg szeretném. Hirtelen felindulásból ráküldök pár ütést a nagykalapáccsal, amitől a tipli ugyan továbbra sem megy beljebb, viszont a fél fal leesik, ekkor elkezdek gyanakodni, hogy talán mélyebbre kellett volna fúrni. Sebaj, van még fél zsáknyi instant vakolótrutyi, talán elég lesz a restaurálásra.   A két tipli bent lötyög a falban, feltehetem az egyik tartót. Ekkor kiderül, hogy a távolság mégsem tökéletes, de ez se nagy baj, kicsit közelebb kerültek egymáshoz a tervezettnél, ezz amolyan szorító hatást fog eredményezni, és sokkalsokkal stabilabb lesz az alapállapotnál, ami természetesen amúgy is rendkívül stabil lenne. Be is mennek a csavarok a helyükre, a tartó büszkén feszít a falon, gyönyörködöm a művemben (a közel fél négyzetméternyi tátongó vakolathiány csak még egyedibbé teszi, az is lehet, hogy majd dedikálom), aztán odateszem a vízmértéket - nahát, ez ferde lett. A lényeg, hogy tudom, én jól csináltam mindent - nem én tértem el a függőlegestől, hanem a függőleges tért el tőlem. Különben is mit szabályoskodjon az ember egy olyan tanyán, ahol a ló pofája derékszögben kanyarog, hülyén is nézne ki egy normálisan felrakott polc.   Azért a második tartó professzionális felhelyezése előtt alszom egyet...