Mit tehet a Budáról elszármazott tápos bóvliparasztlányka, ha fokozottan frontérzékeny? Frontmentes időben örülhet, egyébként meg halódhat, ahogy én is teszem bő három hete. A frontok jönnek-mennek, hideg, meleg, langyos, egykutya, mindegyiktől rosszul vagyok, szédelgek, émelygek, ájuldozom, és mindenekelőtt mértéktelenül fejfájok. Akkor is, ha feltámad a szél, akkor is, ha vihar jön, akkor is, ha két esőcseppecske azon morfondírozik az ég tetején, hogy lepotyogjanak-e fél napon belül. Ilyenkor az elsősegély-csomag két fő összetevője a kóla és a hagymás chips, ami kétségkívül nem a legautentikusabb tanyasi menü, viszont valamelyest csillapítja az émelygést, bár kiváncsi lennék, hogy melyik E-sokszázas összetevője segít. Talán mondanom sem kell, hogy az esetek többségében se chips, se kóla nincs itthon, ilyenkor marad a csendes dögrovás: látványosan szenvedek (bár közönség nélkül nem érdemes), képtelen vagyok bármi értelmeset csinálni, a legokosabb az, ha laposkúszásban beájulok az ágyba, kikapcsolom a telefont, és megpróbálom átaludni a legrosszabb időszakot.   Ma is minden a szokásos forgatókönyv szerint zajlott; késő délelőtt elkezdtem rosszul lenni, déltájban megszavaztam, hogy le kéne feküdnöm, végül kora délután eljutottam a kivitelezésig. Függöny behúz, telefon kikapcs, halk alvós zene bekapcs, szem lecsukcs, laza koncentrálás fejgörcslazításra és álomtündér-megidézésre, már érzem is, hogy kezdek átbillenni egy elviselhetőbb dimenzióba, mikor is egetverő ugatás veri fel a tanya csendjét. Az álomtündér méltatlankodó sikkantással az arcomba vágja az összegyűrt munkaszerződést és távozik, én két agyfacsaró migrénroham közben csendesen csúnyákat mondok, aztán hallgatózom, ugyan mi történhet odakint. A házőrzők ugatása egyértelműen látogatót jelez... Nem vártam senkit, a barátaim tudják, hogy harapok, ha csak úgy beesik valaki (alapvetően az ilyen helyzetek miatt; szeretek nyugiban döglődni, hadd ne kelljen közben váratlanul társadalmi életet élnem), tehát vagy egy ismeretlen debütál bejelentkezés nélkül fekete ponttal, vagy valami baj van, tehát nincs mese, ki kell menni. Nagy nehezen kikászálódom az ágyból (nem lehet ám csak úgy kipattanni, az egy dolog, hogy nem is menne, de az ágydeszkák is leszakadnak), levadászom a papucsomat, magamra rángatok valami viszonylag szalonképeset, amiben ki merek lépni a házból anélkül, hogy az esetleges látogatót a sokkhatás miatt marandó látáskárosodás veszélyeztetné, majd kitámolygok az előszobába. A kutyák odakint továbbra is őrjöngve ordítanak, odalépek az ajtóhoz, kinyitom... És a házőrzők ott fetrengenek a küszöbön fülig érő szájjal, szikrázik a szemük széles jókedvükben, szinte csapkodják a térdüket a röhögéstől, hogy megint bevettem ezt a kamuriasztásos ócska trükköt, pedig már százezredszer adják elő - mindig csak akkor, amikor rosszul vagyok és lefeküdnék pihenni. Lakonikusan minősítem a viselkedésüket, majd rogyadozó lábakkal visszanavigálok ágyirányba, ismét megpróbálom felvenni a kapcsolatot az álomtündér-ügynökséggel, és őszintén remélem, hogy ebkollekciómnak elfogyott a mai napra rendeltetett humoradagja.   Még mondják, hogy a kutya az ember legjobb barátja....