Épp a napokban állapítottam meg, hogy valami csoda folytán (kezdek komolyodni, megtanultam vigyázni magamra, vagy mittudomén), mostanában semmi balesetem nincs, az olvasótábornak be kell érnie holmi soványka ájuldozással meg tűnő sántikálással. Hát nem. Ma sikeresen gyártottam még egy lyukat a fejemre, miközben leütöttem saját magamat.
Csupáncsak annyi történt, hogy mentem ki a legelőre, és menet közben letördeltem az útra lógó ágakat. Előfordul az ilyesmi, ne kelljen hajolgatni a főbb vonulási részeken, se gyalog, se lóval. Mikor már majdnem kiértem a kislegelőre, ahol Zakuék laknak mostanság (bő egy km-re a főhadiszállástól, élmény őket ki-be vezetgetni, merthogy itatni csak otthon tudok), megláttam egy fát, vállmagasságban lévő, határeset-jelleggel belógó ággal. Áhh, benne vagyok a lendületben, letöröm azt is.

Mentségemre szóljon, tényleg letörtem, legalábbis egy részét, az ágnak viszont volt még egy rossz tulajdonsága azon túl, hogy vastag volt és rugalmas, nevezetesen, hogy nem ott tört el, ahol én gondoltam, így egyszer csak azt vettem észre, hogy a reccsenést követően egy vastag ágcsonk visszapattant, és izomból pofánvert úgy, hogy legott lecsüccsentem, és vinnyogva tapogattam a fejem maradékát. Pár másodperc múlva már vigyorogtam, hehe, ebből micsoda véraláfutások, puklik és egyebek lesznek, kóvályogva felálltam – ez volt az a pillanat, amikor elkezdett a fejemből szakadni a vér, és rájöttem, itt több készült, mint pukli. Nem ám csöpögtem, hanem áradtam, zubogtam, meg mondtam egy rövid csúnyát, és beláttam, a lovak bevitele előtt érdemes lenne hazaugranom kárfelmérni és vérzéscsillapítani. Zsebkendő persze pont most nem volt nálam, lószőrös kötőfékszárral nem volt kedvem nyomókötést rögtönözni, úgyhogy a pólómat pocakvillantós fazonba gyűrve (ugye hogy nem is hülyeség, hogy térdig érő kinyúlt felsőkben flangálok!) az alsó részét a homlokomhoz szorítottam, majd széles vércsíkot magam után húzva eltántorogtam haza, magamban jókat szórakozva azon, milyen vicces jelenet lenne, ha adott állapotomban szembekerülnék egy magányos gombásszal.

Mire hazaértem, már erősen szédültem és úgy néztem ki, mint aki a félrecsúszott taglózás után még saját lábán tudta elhagyni a vágóhidat, Bruce Willis sminkese simán kérhet tippeket a Dájhárd n+1-dik részéhez. Kimosakodtam, pólót cseréltem, egy rövid időre leültem szusszanni meg vérzést elállítani (mérsékelt eredménnyel, azóta is diszkréten csöpög a fejem, de majd csak elunja.) Messze nem tragikus a helyzet, kb olyan, mintha a szemöldökvonalamat szerettem volna meghosszabbítani szemceruzával, csak a célszerszámot összetévesztettem a disznóölő nagykéssel. Alig várom, hogy meglássam a napokban kiteljesedő új színfoltjaimat…
(Az eset másik nagy előnye /nem tudom, melyik volt az egyik/, hogy eszembe jutott, volt már hasonló sztorim, csak az stílusosan lovas volt, jól megkeresem a kéziratot és bepötyögöm.)