Életemben talán először TÉNYLEG jogosan hanyagoltam a blogírást, ennek tömören összefoglalva az az oka, hogy vak lovam van, vakbelem viszont már nincs.

Talán szombaton esett le a tantusz, hogy a manóba, nekem fáj a hasam, pedig nem szokott. Hol csak úgy fájdogál, hol effektíve görcsöl, ha pedig megyek, ütemesen kíséri a lépteimet. Sebaj, gondoltam én, a bölcs, majd elmúlik. Délutánra elég vacakul éreztem magam, ledőltem pihenni, és utána azt vettem észre, hogy nem bírok felkelni. Éjjeliszekrényből lázmérőt elő, 37,5, nem a halálos stádium, csak a számomra legnehezebben elviselhető. Sebaj, gondoltam én, a bölcs, majd elmúlik. Alternatív terápiaként meghallgattam Alice Coopertől az I’m Your Gun-t vagy tízszer, teljes hangerőn bömböltetve, ezáltal fel tudtam kelni, és némiképp roskadozva bár, de elláttam a gebéket (Eszter kimenős volt hétvégére.) Ekkor már felmerült a gyanú, hogy ez így nem lesz jó, de hát saját vonatkozású egészségügyi kérdésekben két nagy alapigazságom van; a „sebaj, majd elmúlik” című, ill. az „orvoshoz csak gipszeltetni megyünk”. Az embernek legyenek elvei, ha már esze nincs.

Vasárnapra csendeskén romlott a helyzet, bár már szombaton is néha fokozhatatlannak tűnt. Mikor próbáltam behatárolni, hogy hol fáj a hasam, nyomásra jobb oldalt alul úgy begörcsölt, hogy üvöltve csaptam a saját kezemre, így délutánra megérett bennem a gondolat, hogy… nem, nem a kórházbamenésé, hanem hogy a neten utánakérdezzek, mi a bánat bajom lehet, pontosan tudván, hogy ilyenkor mindenki egyhangúlag „húzzálelorvoshoz” virtuálüvöltésben tör ki, ráadásul jogosan. Ezúttal is ez történt a kabalaszigetesek jóvoltából (akiknek a 16-ai lómenhelyi kirándulásáról még mindig nem írtam, pedig igen jóra sikeredett), barátaim határozottan a sarkukra álltak, hogy takarodjak dokihoz, mert erősen vakbélgyulladás-gyanús vagyok. Én egy ideig variáltam, aztán megadtam magam, és felhívtam Anyut, nekiszegezve a barátságos kérdést: mitől lesz rosszabbul, ha alkalomadtán Budapesten műtenek vagy Salgótarjánban. Szegény Anyu, mint az várható volt, az első lelki letottyanás után Budapestet választotta.

Pesten ügyelet, többirányú hasnyomkodás, részemről heveny szemkidülledés és nehezen fékezhető orvosfelrúghatnék. Pedig ha tudtam volna, hogy ez még csak a kezdet… Az ügyeletről átirányítottak a Szent Imre kórházba, ahol is hosszadalmas sorbanállás és hatmillió tucat vizsgálat következett. Sajnos(?) a nálam szokásos módon hatott rám a kórházmiliő, fékezhetetlen túlpörgésem és vigyoroghatnékom volt, szegény szüleim győztek rámpisszegni, hogy legalább akkor igyekezzek lázas, hasfájós, meggyötört beteg illúzióját kelteni, amikor vizsgálnak, de ez se jött össze. A viselkedésem tökéletesen alkalmatlan volt bármilyen betegség felfedezésére - ez olyannyira igaz, hogy pl. a kórlapomon az ősök belekötöttek abba, hogy mi az, hogy „tudata tiszta”, mikor egyértelműen nem az, sőt. Az egyetlen használható támpont a látványos hasfájásom volt, olyan vígan voltam, hogy a lázam is lement – ezzel viszont elértem azt, hogy nemigen akarták elhinni, hogy egy masszívan vigyorgó idült agyatlannak tényleg vakbélgyulladása lenne, és a megye összes orvosa végiggyurmázta a hasamat.

Akár kellemes emlékeket is ébreszthetne a tudat, hogy eme feledhetetlen éjszakán nem kevés snájdig férfiember illette kezével a hasamat, de be kell hogy valljam, nem sok örömöm volt benne. Időnként határozottan úgy éreztem, hogy kell némi szadista elhajlás ahhoz, hogy valaki szemrebbenés nélkül végigtapicskoljon egy vakbélgyanús pocakot, miközben a páciensben olyan fájdalmakat vált ki, hogy az szíve szerint a fenekével áttörné a vizsgálóasztalt, hogy el tudjon farolni a gyógyító-kínzó kezek elől, ha már egyszer rúgni nem illik. És nem elég ám, hogy végigtapicskolja, de hívja a kollegát, hogy nézze már meg ő is, aki nem elég, hogy jön és megnézi, hanem hívja a következőt. Teljes piramisjáték alakult ki szegény hasam nyomorgatására, de szenvedéseim nem voltak hiábavalóak: éjjel kettőkor nyertem egy kórházi ágyat azzal, hogy minél előbb műtenek, mert idült vigyor ide vagy oda, tényleg ronda vakbélgyulám van, nagy szerencse, hogy nem húztam tovább az időt.

Hajnali négykor irány a műtő, jót derültünk azon, hogy a 186 centimmel alig fértem el a hordágyon (gurulóágy? Tolóágy? Kerekeságy? Hogy hívják azt az izét?), hanyattparkolás egy pislákoló neonlámpa alatt, amitől felmerült bennem a kérdés, hogy ha neon-mellékhatásként elájulok, vajon felébresztenek-e azért, hogy utána elaltassanak, majd műtőből vissza a kórterembe, miután egy császáros kismama „beelőzött”. 5 körül megint műtő, ezúttal már nem úszom meg, bekötnek, lekötnek, érzem, ahogy beböknek egy injekciót, amitől hideg folyik végig a karomon, és nini, lusta bimbamolásba kezdenek a spotlámpák a fejem fölött. Tán még meg is kérdezem a helyzet adta éleslátásommal, hogy ez ugye már valami lassító, és úgy döntök: majd én megmutatom, hogy nem alszom be olyan könnyen. Ha harc, hát legyen harc, küzdjön csak meg az aneszteziológus a fizetéséért. Fölém tartják a maszkot, legyek szíves belélegezni, én szíves vagyok, és miközben fene tudja, mi célból mantrázok, hogy nem alszom el, édesdeden elalszom.

A következő kép, vagy inkább képfoszlány, hogy átpakolnak innen oda, onnan amoda, ésatöbbi, majd a keserves ébredés, félálomban telefon Anyuéknak, hogy megvagyok, és fogytam egy vakbélnyit. Fájok, émelygek, valahogy nem olyan jó móka most az egész, meg erre a hülye infúzióra is oda kell figyelni, hogy lehetőleg ne tépjem ki magamból félálomban.
A műtét napja teljes időzavar, talán a délelőtt során vizit van a szobatársnál, miközben én halódva fekszem, és megpróbálom elviselhető elrendezésbe hozni a végtagjaimat, valamint az azokat összekötő, frissen trancsírozott törzset. Nagyon kényelmetlen hanyatt fekve (minden elismerésem Fejőkének), nagy nehezen, pár perc kínlódás árán elhelyezkedem oldalvást, és mikor nekiállnék örülni a komfortpozíciónak, rájövök, ez mégsem volt jó ötlet. Lázadó természetű gyomrom úgy döntött, elege van az egészből, és hiába, hogy gyakorlatilag szombat óta nem bírtam enni, ő bizony kipakol. Még jó, hogy rókázásból már rutinos vagyok, frissen műtött, sajgó oldalú, még kótyagos vakbeles soha korábban nem ugrott ki olyan lendületesen az ágyból, mint én akkor (a felkelési sebességet azóta sem sikerült megközelíteni), vadul a mosdókagyló felé vetettem magam, tudván, hogy infúzióra vagyok kötve, ami értelemszerűen behatárolja a mozgáskörzetemet, és megdöntöttem a nekifutásból mosdóba epéthányás világrekordját. Lehet, hogy még olimpiai szám lesz belőle, az elért eredmények dacára nem szeretnék nevezni.
- Húha - mondták a doktor urak őszinte együttérzéssel és némi döbbenettel,
- Oppardon, - mondtam én, gondolatban jólnevelten pukedliztem, gyakorlatban meg odabörrentettem a maradékot az előőrs mellé, ha lúd, legyen kövér. Később kaptam hányáscsillapítót, de akkor már oly mindegy volt… Mindenesetre jó volt a szervezés, hogy a mosdóhoz közeli ágyat kaptam.

A napok kellemes kórházi egyhangúsággal teltek, nővérkék tüneményesek, orvosok szuperjófejek, a szobatárs kedves és segítőkész - őt nem műtötték, úgyhogy első nap lelkesen pattogott nekem italért, amikor mozdulni sem tudtam, hacsak nem hányásról volt szó. Sajnos amúgy nem jöttünk ki olyan fényesen, no, nagy baj nem volt, csak a tanyasi sündisznólelkem nehezen vette be azt a folyamatosan áradó, lágyan affektáló egocentrikus panaszkodást, ami a szobatársból áradt, úgyhogy a fülhallgató védelmébe menekültem, mekkora találmány a rádiós telefon. Sajnos éjszaka is szükségem volt rá, mert a szomszédasszony alvása időnként olyan zajkibocsátással járt, mintha 30 hörghurutos elefántfóka fonendoszkópos felvételét hallgattam volna. Antiszoc pszichopata vagyok, de mértékkel, tudtam, hogy ő is nehezen aludt el, így nem volt szívem felébreszteni. A lehető legnagyobb hangerőre állítottam a rádiót, a fülhallgatóbogyókat görcsösen nyomtam a fejembe, hogy egyrészt minél többet halljak a zenéből, másrészt minél kevesebbet az álomricsajból, és mindeközben félhangos szitkozódással próbáltam elaludni. Nem nagyon sikerült.

A szabadulás gyors volt, szerda délelőtt kiengedtek azzal, hogy pénteken vissza kell mennem, így addig Pesten ragadtam, hatalmasnagy köszönet Eszternek, aki közben tartja a frontot a tanyán. A hasam nagyon állat módon néz ki, sajnos most le van ragasztva, de emlékeim szerint 5 dögös, csillivilli fémkapocs tart össze, színtiszta szegecses-metálfíling, komolyan fontolgatom, hogy szerzek hozzá egy fekete lakk szado-mazó szerkót és vakbélgyulladás-vizsgálatokat végzek. Apró adalék, a 186 centimhez emlékeim szerint olyan 68 kiló voltam, éppenséggel az sem volt sok, de ma elkövettem azt a hibát, hogy ráálltam a mérlegre: sikerült 60 kilóra lecsúsznom. Persze az is lehet, hogy kapitális, 8 kilós vakbelem volt.