Péntek reggel kapocskiszedés Pesten, aztán szüleim jóvoltából irány a Mátra, végrevégre itthon. Többen a lelkemre kötötték, hogy vigyázzak magamra, ne vagánykodjak, ésszel mozogjak, stb, amire bősz perszézéssel bólogattam, magamban meg csak vigyorogtam, hogy ugyan már, anno a 3 hetes törött kezemről is levettem a gipszet, mikor pár hektónyi vizet ki kellett merni a lovak alól, ki is mertem és nem lett semmi bajom, bírom én az idő előtti terhelést. Fölösleges ennyire túlizgulni egy vacak vakbélműtétet, pár nap és minden megy a régi kerékvágásban.

Hát nem. Magamban gondosan végigjátszottam, hogy friss hasfelmetszettként milyen ügyesen fogok két-három lovat összefogva vezetni meg vizet húzni a gémeskútból, ehhez képest a macskákat alig bírom megetetni, és időnként olyan görcshullámok csapnak át rajtam, hogy alig marad alattam a lábam. Reggel 10-15 perc, mire eljutok a felülésig, ill. felállásig, és én kis hülye még kiváncsian kérdeztem, hogy mikor ülhetek lóra. Most ott tartok, hogy akar a halál lóra ülni, még a székre is alig bírok. Eleve nem tudom kihúzni magam, erre rájönnek a görcsök, az eredmény egy görnyedt, összegubózkodott Andi, akinek a görnyedtségtől már teljesen beállt a háta, imigyen összenyomva az amúgy is meggyötört belső szerveket, melyek újabb és újabb görcsökkel fejezik ki nemtetszésüket. Rájöttem, hogy nem lesz ez így jó, úgyhogy sűrűn kenegetem a hátamat a lovak lábára való hűtőzselével, és próbálom kilazítani a vállamat/gerincemet, mérsékelt eredménnyel. Esélyem sincs megerőltetni magam, menni is alig bírok, nemhogy bármi értelmeset csinálni, úgyhogy itt ismét hatalmas köszönet Eszternek, aki mindent megcsinál helyettem az állatok körül.

Mindeközben a törzsgárda (Eszter, Heni, Éva, Livi, Peti, Ricsi) részvételével 3 napos tanyabuli van, már csak abból az apropóból is, hogy tegnap könnyes szemmel búcsút inthettem a bohó húszas éveimnek, és komoly 30 éves lettem, vagy legalábbis azzá kellett volna válnom – itt gyorsan megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem a hepibörszdéj x jobbulást-maileket/telefonokat/sms-eket minden kedves ismerősnek és ismeretlennek.

Minden adott a jó hangulathoz, válogatott barátok, kaja-pia, remek a buli - eltekintve attól, hogy még nem vagyok megfelelő halmazállapotban, egyelőre a puszta vegetálás is több mint fájdalmas, nemhogy az, hogy pl. nevessek egy jót a barátaimmal, márpedig ebben a társaságban nehéz elkerülni az ilyesmit. Próbálkoztam különböző technikák kifejlesztésével, pl. bal kéz megtámasztja a jobb oldalt, miközben összeszorított fogakkal mély belégzés közben hosszasan sziszegek. Azon kívül, hogy egy mit sem sejtő kívülálló számára az összbenyomás elég gáz lehet, kisebb kuncogásokat remekül túl lehet így élni, ill. eggyel magasabb szinten a levegőkapkodás által kiváltott görcsök megelőzhetőek azzal az apró trükkel, hogy a megfelelő pillanatban az ember befogja a saját orrát, levegő se ki, se be, és csendesen fuldokolva megvárja, míg a többiek lehiggadnak. Sajnos barátaim jóvoltából ezt a nehézségi fokot is gyorsan meghaladtuk, és rájöttem: nem jó frissen műtött vakbéllel fetrengeni a fékezhetetlen röhögéstől, ill. a fetrengést a jókedv-tényezőn kívül jóval fájdalmasabb dolgok is kiválthatják/elnyújthatják. A mai nap után számomra egyszer s mindenkorra átértékelődött a „hasát fogja a röhögéstől” kifejezés. Olyannyira, hogy a többiek órák óta kint mulatnak, én meg az önkéntes száműzetést választva bent görcsölök a gép előtt, miután egy 5 perces fetrengveröhögős haspréses halálközeli élmény után hüppögve-fuldokolva-rogyadozva, oldalamra szorított kézzel remegő tyúklépésben menekültem a szobámba, üvöltve, hogy „még ne beszélgessetek, mert még hallom és nagyon fáj!” Rém kínzó dolog a jó társaság.