Teher alatt nő a pálma, ami nem öl meg, az erőssé tesz, és hasonló okosságok, amikkel remekül lehet dobálózni, csak éppen megélni nem kellemes. Igaz, a megélést elkerülhetjük némi nyugtonmaradással, már ha nyugton tudunk maradni.

Természetesen nekem nem sikerült, na nem azért, mert már olyan jól voltam, hanem azért, mert kedden át kellett telepíteni a villanypásztort, és egyrészt Eszter még nem csinált ilyet, másrészt amúgy is mindent ő csinál most helyettem, gondoltam, legalább ebben nem hagyom magára, nem olyan nagy kaland áttűzögetni pár műanyag karót meg átrángatni pár tekercs villanypásztor-szalagot.

Időközben rájöttem, hogy mégis nagy kaland, a hasam úgy fájt minden lépésre, hogy komolyan elkezdtem gyanakodni, lehet, hogy mezei vakbél-eltávolítás helyet vakbél-transzplantációm volt, és az új is begyulladt, most meg kezdődik minden elölről. Néhány agynyomasztó viharfelhő társaságában egy ütős hidegfront is befutott, muszáj volt leülnöm a domboldalra, nehogy elájuljak. 5 perc üldögélés után felálltam, visszatottyantam, ezt még eljátszottam párszor, aztán beláttam, hogy nem okos dolog a bozótosban frissen nyiszitolt hassal felborulni. Csigatempóban bevánszorogtam a szobámba, két óra alvás, aztán vissza a legelőre, és jól megcsináltuk a karámot. Minden jó, ha a vége jó, gondolám szokásos bölcsességemmel.

A vége sajnos nagyon nem volt jó. Megszoktam, hogy este a minimális, ámde elkerülhetetlen jövés-menés hatására kicsit fájdigál-görcsikél a hasam, ez általában egy órán belül megszűnik, és utána igen jókat tudok aludni, bár a forgolódás nem megy, sőt maga a lefekvés is messze van attól, amit könnyed higanymozgásnak lehet nevezni. Mondjuk ki, kínkeserves az elhelyezkedés, utána a pozícióváltás meg még kínabbkeservesebb, de meg lehet szokni, különben is az idő múlásával majd javul a helyzet.

Tegnap nem javult, sőt. Olyan görcsök törtek rám, hogy mozdulni se mertem, elaludni meg esélytelen volt. Ha megmozdultam, rohadtul fájt, ha nem mozdultam, rohadtul fájt, sőt annyira fájt, hogy nem bírtam akkorát mozdulni, hogy elérjem a fájdalomcsillapítót az éjjeliszekrényen. Valahogy odarántottam magamhoz, betoltam Algopyrint, Kalmopyrint, No-Spát, amit csak találtam, levelestül (márpedig nálam már egy fél Algo bevétele is az utolsóutáni stádiumot jelenti), és próbáltam elhelyezkedni.

Ha hanyatt feküdtem, iszonyatosan fájt. Kínlódva átfordultam a bal oldalamra, iszonyatosan fájt. Próbáltál már úgy megfordulni az ágyban, hogy csak a fejedet-kezedet használhatod, merthogy a törzseddel el kell hitetned, hogy mozdulatlan, sem ő, sem a lábaid nem fordulnak egy cseppet sem, holott 90 fokot mégis, de feltűnés nélkül? Bal oldalon nem jó, visszaküzdés hanyattfekvésbe, kis pihi, átfordulás jobb oldalra, ááááárgh, ha lassan fordulok, azért fáj, ha gyorsan fordulok, azért fáj, és különben sem tudok gyorsan fordulni, és különben is jobb oldalon is nagyon fáj, vissza hanyattfekvésbe, ami eleddig még a legtolerálhatóbb volt, most viszont ugyanúgy bele akarok dögleni, mint bármi másba. Végső kétségbeesésemben a hasonfekvést is megpróbáltam, mely helyzetet egyrészt majdnem hogy lehetetlen volt ilyen görcsökkel felvenni, és mikor bebizonyosodott, hogy így is áááádenagyonrossz, rájöttem, hogy nem tudok visszabillenni az oldalamra, felállni meg pláne. Hosszas stratégiai játék következett, ez a kéz kicsit arra, homlok betámaszt, csípő billent, ÁÁÁÁÁÁnemjó, bő negyed óra küzdelem árán sikerült életképes helyzetbe hoznom magam, és örökre megtanultam, hogy ilyenkor nem kifizetődő hasonfekvéssel próbálkozni. Ekkor már éjjel három óra körül járt, ájuldoztam a fáradtságtól, a görcsök viszont rendre felébresztettek. Egy ideig félálomban nyüszítve pörögtem (lassított felvételen), aztán beláttam, hogy ebből így nem lesz semmi, akárhogy is fekszem, rettenetesen fáj, nagy nehezen kimásztam az ágyból és átköltöztem a szüleimtől kapott szülinapi fotelbe. Jól beöltöztem, zokni, pulcsi, (még az hiányzik, hogy egy felfázást is begyűjtsek, ha a nevetés is fáj, milyen lehet egy tüsszögőroham), becsavartam magam a takaróba, és igeeen, sikerült elaludni úgy hajnali 5 körül. Hatkor arra ébredtem, hogy a hasam nem fáj, a nyakam viszont igen, így orvul átslisszoltam az ágyamba, még mielőtt a hasam észrevette volna a merényletet, gyorsan visszaaludtam, és hatalmasat szunyáltam úgy tíz óráig.

Ébredéskor jött a felismerés: fájdalom sehol, se az ágy elhagyásakor (na jó, az ilyenkor esedékes sebzsiborgás megvolt, de görcs semmi), se később. Egész nap pörögtem, jöttem-mentem, a műtét óta először normálisan ki tudtam egyenesedni, nem a lassan már megszokott görnyedt, balkézzelszorítomajobboldalamat-tartásban araszoltam, hanem csak raktam az egyik lábam a másik után, és igen, haladtam! Fantasztikus érzés. Tegnap éjjel szívtam a fogam, hogy a villanypásztor-telepítéssel mégiscsak túlerőltettem magam, de mára be kellett látnom, hogy győzedelmeskedett a tanyasi igazság, működik a „megszoksz vagy megszöksz” elv, csak kellő következetességgel kell bírni a döntő pillanatban, és jusztis megcsinálni a villanypásztort. Győztem, sálálá, és egész nap jól voltam – azért kiváncsi vagyok, hogy tudok-e majd aludni, mármint fotel nélkül.