Megint olvad, megint sár, megint front, megint eső. Egy nosztalgikus videó azokból a régi szép időkből, mikor még a szürke ló tiszta maradt hempergés után...



Ma egy hatalmas teherautónyi adományt kaptunk Szász Frigyes úrtól Karádról; egy hatalmas adag tűzifát (ezt értelemszerűen éngebeségemnek), és a főgebék 1-1 tonna kukoricát, ill. zabot bezsákolva.
Egyetlen bibi a lepakolással volt, a teherautó sofőrje nem tudta, hogy én egyedül vagyok, és én nem tudtam, hogy ő egyedül van. Egy batárnagy Man-nal érkezett, a kapufélfák síkosítása után valahogy beszuszakoltuk a teherautót az udvarra, aztán jött a fejvakarás: hogy pakoljunk le? Majd a megoldás: ketten és manuálisan. A hangulat szerencsére vidám volt, Attila, a sofőr párszor passzióból megpróbált kiakasztani, aztán mikor rájött, hogy ez nem fog menni, kedélyes piszkálódás közepette ment a lepakolás. Ő adogatta a fával megpakolt, amúgy is magas plató tetejéről a zsákokat, amiket nekem fejmagasságban (kéretik 186 centivel számolni...) kellett elkapni, és lerakni a kihordott raklapokra. Ez így jól is hangzik, csak mikor Attila "kapd el, Dezsőke!" felkiáltással óvatosan rámejtett egy 50 kilós kukoricászsákot, nehéz volt egyensúlyban maradni, különös tekintettel arra, hogy nem sokkal vagyok nehezebb az ominózus zsáknál. Azért valahogy lerakodtunk, a fa Attila reszortja maradt (hja kérem, daruval könnyű...), én meg nekiláttam behordani a zsákokat.

Szerencsére nem számoltunk lepakolásnál, csak annyit tudtam, hogy az ujjaimat nem érzem, és élmény a kukorica után zaboszsákot emelni. Időzíteni tudni kell, nehéz napok, a bal csípőm szokás szerint félig kiszakadva a helyéről, dehát én akartam lovat tartani nagy tételben, tessék küzdeni. A teherautó kiengedésénél szusszantam öt percet, aztán hajrá, tovább.
A lovak feljöttek, és érdeklődve figyelték kínlódásomat a kerítés túloldaláról. Kábé olyan pofát vágtak, hogy "micsoda lúzer!!!", "lassú vagy, cicám", "ez a balfék azt se tudja, hogy nem oda kell hordani, hanem IDE???" Vibrált a levegő a heveny megvetéstől, én meg jusztse áltam meg pihenni, mert ugye az embernek legyenek elvei, ha már esze nincs, meg amúgy is esőt szimatoltam ájuldozásilag, annak meg nem kéne kitenni a jó kis abrakot.
A zab pihenésnek számított, zsupsz be kettőt a talicskába, be az abrakosba, letolni a két lépcsőn (csináltam rámpát, még mielőtt valaki szóvá tenné), felpakolni a raklapra. Kár, hogy a lepakolásnál már kicsit beroggyantak a puhány budai úri kacsóim - az első zsák kukorica máshogy lendült, mint számítottam, és csak annyira nyekkentette ki a hüvelykujjamat tőből, hogy onnantól ippeghogyalig tudjak vele fogni.
A 15. zsák zab tájékán elkezdtem gyanakodni, hogy szégyen-gyalázat, de fáradok. Egy kukoricászsák majdnem átdobott a válla felett, ahogy megpróbáltam beemelni a talicskába, úgyhogy koncepciót váltottam; oldalra borítottam a talicskát, és úgy próbáltam belecsalni a zsákot, majd valahogy talpra állítani a cókmókot abban a reményben, hogy talán nem ránt el. A hangsúly inkább a "talán"on van, mint a "nem"en.
És a raklapra pakolás. Mikor profin, hármas kötésben felkínlódod a kupac tetejét, aztán meghallasz a kupac közepéről valami gyanús, pergő zajocskát; az egyik zsákon elengedett a varrás, és most vígan potyorog belőle a kukorica. Nyögés, szétszedés, nyomizsák evakuálása és szakszerű elhelyezése, kupac vissza. És a kinti zsákok látványra sehogy sem fogynak, fene se gondolta volna, hogy abrak látványától valaha a sírógörcs tud kerülgetni. Igazából letakarhatnám a maradékot az udvaron, amíg erősítést kapok, de jusztsem. Velem ilyesmiben ne kukoricázzanak, egy tanyasi dzsíájdzsén vagyok.

Közben a lovak mellett egy olyan állat tűnik fel, aki határozottan nem tartozik az én bandámhoz, nézem-nézem, nehezen hiszek a szememnek, pedig nem káprázik, hőgutát biztos nem kaptam, max. zabszúrást: ebbizony egy róka, aki teljes nyugalommal jön-megy tőlem 20 méterre a karámban. Illedelmesen ráköszönök, ő rámnéz, és tojik reagálni. Hülye bunkó, legalább megijedne. Futás be a fényképezőgépért, reményeim szerint cuki Vuk-pózba vágja magát valami jó kis háttér előtt, mire visszaérek, de nem, nem várt meg. Tényleg bunkó. Különben is, ha van erőm még rohangálni, akkor hordjam csak be szépen a maradék tizenzsák kokoricát...

Mire az eső megjött, az összes termény bekerült már a helyére, ill. az első adag zabot ki is szórtam a nagybandának. Hála Szász úrnak, jó világ jön most minden nyihorásznak, azoknak is, akik egyébként a piszkos anyagiak miatt nem kapnának abrakot (meg nekem is, mert fűthetek, ahogy jólesik.) És most befejezem a blogot, bekenem majd a kezemet-csípőmet a híres csodatevő irizáló zöld csodatakonnyal (lovak lábára való hűtőzselé, de így jobban hangzik.) Aztán enni is kéne valamit. Sok kaja nincs itthon, sőt, de popcornt ma biztos nem kérek.