2007. november 16-án lépett be az életembe, mit belépett… Leszedtük a futóról, majd rövidesen összerogyott a sárban, és nem bírtam felkelteni. Intravénás gyógyszerek beügyeskedése a földön heverő vadidegen lóba, takarók, masszírozás, a tehetetlenségtől sírva kérlelés, hogy kapja össze magát, nem azért jött ide, hogy egyből tovább is álljon. Annyira volt képes, hogy bevonszolta magát a beállóig, és a szalmán feküdt el.



Nem evett, se répát, se szénát, se zabot, se lómüzlit, és leírhatatlan utálkozással köpte ki a szájába diktált méregdrága vitamint. Reménytelennek tűnt a helyzet, de ő másnapra fityiszt mutatott a halálnak, reggel már méltatlankodva követelte az abrakot, és mellé a panaszkönyvet, miszerint lassú a kiszolgálás, és különben is micsoda dolog ez, ha már egyszer nem hagyták éhen halni.

Gyorsan erőre kapott, 2008 elején sikerült örökbeadni jó helyre, „szeretgetős lónak” – legalábbis akkor ezt hittem, aztán augusztusban másodszor is meg kellett menteni. Olyan szörnyű állapotban volt, hogy azt hittem, nem éli túl a szállítást.

Az utolsó kilómétereknél többször majdnem összeesett az utánfutóban, nem állhattunk meg pihenni, muszáj volt kitartania, és ismét kitartott. Elhoztunk vele egy szintén förtelmesen tartott, mozgászavaros kancacsikót, Hekubát is, akit kvázi pótgyerekévé fogadott.

Bújós volt, kunyerálós volt, hisztis volt. Körmölésnél finnyáskodva rángatta a lábát, a legpuccosabb, legdrágább kajákat kapta, instantszéna, spéci müzli, meg a finom meleg lótakaró télre, hogy ne kelljen a fűtésre is energiát fordítania. Folyton csont és bőr volt, aki nem ismerte, elszörnyedve kérdezte, hogy hogy élhet még ez a gebe, de ő köszönte, jól érezte magát; imádta a vakarászást, a zsebbenturkálást, az esőkabátom cipzárának rágcsálását, a gyomrát és a pasikat. Mondjuk ki, vénségére is egy szexmániás, minden hímnek felkínálkozó ribi volt.

Daganata volt, ízületi gyulladása, és egy szív alakú csillag a homlokán.

Tegnap kiváncsi voltam, mit fog szólni az öreg: visszaköltözött hozzánk a másfél éve örökbeadott Hekuba. Biztos voltam benne, hogy megismerik egymást, lesz nagy öröm…

Nem lett. A jó öreg Pompi, a született túlélő tegnap óta nincs velünk.