Régebbi blogolvasóink emlékezhetnek, hogy nem szeretem az infúziót, merthogy rosszul bírom, ha behatárolják a mozgáskörzetemet. Mondhatnám, hogy ma kevéssel megúsztam, dehát nem; attól, hogy nem belém bökték a tűt, nagyon is helyhez voltam kötve.

A délután Ozzy infúziózásával telt, nagy köszönet dr. Lábos Viktornak, aki az amúgy is extrasűrű napirendjébe beillesztette ezt az időigényes kerülőt. Bár Ozzy korában a hasmenés nem tréfadolog, főleg ilyen melegben, azért bizakodóak vagyunk; a mamónak nincs láza, és az étvágya több mint jó. Meg a természete is, birkán tűrte a rektális vizsgálatot, a kanül behelyezését,



...és összességében nagyon le volt lazulva....



...akárcsak a doktor úr.



A képek ne tévesszenek meg senkit, Ozzy nem állta így végig a 3x3 liter infúziót. Viktornak a második zacskó felénél vissza kellett mennie a rendelőbe, és ahogy magamra maradtam, Ozzy nekiállt lázadozni - éhes volt, úgyhogy a hátralévő csekélyke pár órán keresztül maréknyi szénaadagokkal a kezemben ácsoroghattam a nagysasszony mellett, míg csendeskén pötyörgött a vénájába a bepötyörgendő.



Kicsit feszélyezett a helyzet, nem csak azért, mert legyünk őszinték, hosszadalmas és dögunalmas volt (bezzeg amikor 2 intravénás injekcióval meg némi sétafikálással letudható enyhe kólikája volt, nem becsültem meg a jó dolgomat!), de bőven lett volna egyéb tennivalóm is a tűmenti strázsálás helyett. Csak a fényképezőgép társasága enyhítette kínjaimat... Szóval egy hasmenéses öreg ló részletei következnek.









Holnap és holnapután dukál még Ozzynak 2-2 intravénás injekció; nagyon remélem, hogy összekapja magát az öreglány.