Flex - VÉGRE EGY ÁLLAT, AMIT NEM ÉN VITTEM HAZA!



Már zsenge gyermekkoromban rászoktam, hogy minden kóbor állatot összeszedjek és hazavigyek. Ezt a sportot eleinte családi tevékenységként űztük; ha elmentünk a világ végére kirándulni, szinte biztos volt, hogy egy-két kidobott macskakölyökkel gazdagabban térünk haza. Később famíliám legnagyobb rémületére önállósítottam magam, és tonnaszámra hordtam haza a gyámolításra szoruló kismacskákat (persze volt olyan is, amit a hírünket ismerve egyszerűen bedobtak hozzánk a kertbe.)

A legnagyobb tétel, amit egyben haza mertem vinni, 4 cirmos volt, tőlem pár száz méterre, a szemem láttára borították ki őket egy dobozból Nagykovácsi mellett. Nem is tudtam, hány macsekról lehet szó, csak követtem a magas fűben a kétségbeesett nyávogást, majd ott álltam négy óbégató kölyökkel, és náluk jobban csak én voltam kétségbeesve. Egyet-kettőt még haza merek vinni, de ennyit?! Az tűnt az egyetlen kivitelezhető megoldásnak, hogy hazafelé bemegyek az állatorvoshoz és kettőt elaltattatok. Már a puszta gondolattól is majdnem sírva fakadtam; különben is ki vagyok én, hogy élet és halál között döntsek?! Adva van négy egyforma, egészséges cirmos kölyök…

Otthoni macskalétszámunk mindig valahol 4 és 10 darab között mozgott, tehát nem igazán számított, hogy eggyel több vagy kevesebb. Egy vagy kettő, nem különbség, ennélfogva a kettő vagy négy sem nevezhető jelentős eltérésnek. A fent ismertetett zseniáisan kidolgozott gondolatrendszerrel meggyőztem magam, hogy 4 macska alig több, mint egy, sőt gyakorlatilag ugyanannyi, és fölbátorodva hazamentem a teljes macskagyűjteménnyel.

Bűnbánó képemet látva Anyu már eleve egy „Szia, mit hoztál már megint?”-tel fogadott. Ez rosszulesett – miért kell mindig ilyesmit feltételezni rólam? De ha már ilyen nyíltan provokált, elővarázsoltam egy cicát a táskámból.
-Jaj, de aranyos!
-Ühüm, van egy kis probléma; jajdearanyosból van még három…
Minden a szokásos forgatókönyv szerint alakult; kaptam egy látszat-fejmosást, a macsekok nálunk maradtak, amíg új gazdit nem találtunk nekik, aztán helyreállt a nyugalom, egészen a következő szállítmányig.

Az előzmények ismeretében érthető, hogy 2000 szeptemberében, a lovazásból hazatérve diadalmas vigyorral néztem a lábtörlőn megszeppenten kuporgó kutyakölyökre – ez bizony nem az én „bűnöm”.
Anyu engedte be az utcáról. Később elmagyarázta, hogy ő tényleg nem akarta, de ahogy ment be a kapun, a blöki beszökött a lába mellett, rávetette magát a később főhadiszállásnak kinevezett lábtörlőre, ahol is látványos reszketéssel és a legjegesebb szívet is megolvasztó alázatos szemforgatással tudatta a világgal, hogy ő csak egy szegény, szánalomra méltó, kivert kiskutya, aki mellesleg éhes is, úgyhogy ha esetleg kaphatna egy kis elemózsiát…

 A kis szuka nagyon tetszett, de már volt egy borjú nagyságú hovawart kanunk, Samu, és néha még ő is soknak bizonyult, szó sem lehetett még egy kutyáról. Anyu kinyomtatott egy nagy halom hirdetést, miszerint tündi-bündi kopó keverék szerető gazdit keres, majd a kezembe nyomta a papírokat azzal, hogy „rakjam ki őket”. Éltem a pongyola megfogalmazás tetszés szerinti értelmezésének lehetőségével, és pár nap múlva, mikor Anyunak feltűnt, hogy nem érdeklődik senki, a „kiraktad a hirdetéseket?” kérdésre a lehető legtisztább lelkiismerettel válaszoltam: hát persze. Hogy hová, hát az asztalom sarkára, a helyet nem szabta meg…
 Ekkora már túlságosan megszerettem a kis keveréket, suttyomban beoltattam, így „hivatalosan” is az én kutyám lett. Ritka helyes, szép pofájú kölyök volt, másnál biztosan valami cuki női nevet kapott volna – de nálam Flex lett. A névválasztás az egész családot megdöbbentette, de később sajnos kiderült, hogy nagyon is találó…

 Flex remek érzékkel kiszúrta, hogy családom mikor szentesítette kutya-gazdi kapcsolatunkat, és attól a naptól kezdve a tündérkutyuliból a rombolás szélsebesen cikázó fekete démona lett. Velünk továbbra is a megszokott módon viselkedett, a bárhol bármikor bevethető szemforgatással és széles kutyavigyorral lehengerlő stílusban tudott hízelegni, de amint nem figyeltünk oda, máris akcióba lépett. Amit el tudott vinni, vagy legalábbis belefért a szájába, azzal végzett. Legyilkolta a cserepes virágokat, a kerti bútorokat, a szerszámokat, és kéjesen rágcsálta a fájdalmában nyüszítő öreg Samu lábát; ha nagyon elfáradt, beérte azzal, hogy csak a szőrét tépkedte.
 Gyorsan fölfedezte, hogy az ajtók mögött, bent a házban még izgalmasabb rágcsálnivalók vannak. Csak fél percre hagytunk nyitva egy ajtót (ami nyáron bizony előfordul), és már el is tűnt minden, ami mozgatható; papucs, könyv, tévé-távirányító… Az összes macskánkból pár nap alatt szobacicus lett, korábban az volt velük a baj, hogy nem féltek a kutyáktól, ezt a problémát Flex gyorsan orvosolta.
 Rendszeresen kiürítette a postaládát és alaposan átvizsgálta a tartalmát. Hosszú, vékony pajszerorrával megtanulta fölfeszíteni a garázsajtót, amit elbírt, kivitt a kertbe, és mindent egységesen 1-1,5 négyzetcentis darabokra cincált, majd rendkívüli érzékkel egyenletesen elteregette az udvaron. Ahogy a garázsajtót kutyabiztossá tettük, felfedezte a kukaborogatás -és kipakolás gyönyöreit, így a jobb sorsra érdemes tárolókat először csak a falhoz láncoltuk, de így is kirámolta őket, úgyhogy a tetejüket is le kellett kötözni (a kötelet persze elrágta), szegény gúzsbakötött-láncravert kukákról éppen csak a kényszerzubbony nem hiányzott, pedig ők aztán igazán nem tehettek semmiről. Arany pici kutyusom olyan beteges mértékű tevékenykedési kényszerben szenvedett, hogy ha hirtelen nem talált mást, kínjában ellopott egy üres ötliteres befőttesüveget, és ezzel a szokatlan kutyajátékkal a szájában órákig parádézott a kertben föl-alá. Kezdtünk rájönni: egy hiperaktív kutyával bizony nem könnyű az élet.

 Próbáltam lemozgatni, minden nap órákat foglalkoztam vele, futtattam ló mellett, de ha napi 25 órát dolgoztattam volna, az sem lett volna elég. A probléma a mai napig fennáll; kielégíthetetlen mozgásigénye minimális koncentrációs képességgel párosul. Van egy amúgy nagyon helyes kutyám, aki megállás nélkül bocsánatkérő vigyorral cikázik körülöttem, egyszer csak eszébe jut valami, elporzik a látóhatár széléig, az ellenkező irányból érkezve egy tizedmásodpercre szabályos „lábhoz!”-ülésbe vágja magát - ebből én annyit érzékelek, hogy egy boldogan lihegő elmosódott fekete csík fénysebességgel becsapódik a lábszáramba, és már robog is tovább. Egy-két óra tombolás után úgy-ahogy kezelhetőnek bizonyul, feltéve, hogy 5 kilóméteres körzeten belül nem történik semmi érdekes.

 A kutyahűség szobrát róla lehetne megmintázni, de ezt mégsem tanácsolom, borzasztó lehet, amikor egy levakarhatatlan bronzkutya folyamatosan követi az embert. Flex-szel sajnos ez a helyzet, képtelen felfogni, hogy időnként nélküle is szeretnék létezni, uram bocsá’ távozni. Ha el akartam  menni otthonról, a ház mögé kellett csalnom egy marék kutyatáppal, és volt fél percem, hogy lábujjhegyen elszökjek. Ha tálléptem az időkorlátot, vagy nem sikerült hangtalanul becsukni a kaput, hű ebem már ott is termett és sivalkodva rágta a drótot. Később ilyen szempontból valamelyest lenyugodott, már nem feltétlenül ette meg a kerítést, csak fél órán keresztül vonyította a világba szívfacsaró sorsát: az a dög gazdája már megint itthon hagyta.

 Regölybe való költözésünk után végérvényesen visszaesett kölyökkori dilijébe, ráadásul felfedezte, hogy gyakorlatilag bármekkora kerítésen ki tud mászni, így aztán vagy hurcolnom kell magammal, vagy meg kell kötnöm. Ere a célra csak a lánc jöhet szóba, minden mást elrág, a minden másba sajnos beleértendő a lánchoz tartozó kutyaház, amiből már a másodikat fogyasztja. A mai napig nem képes felfogni: nem azért kötöm ki a bolt előtt, mert meg akarok tőle szabadulni, és pillanatnyi hangulatának megfelelően folyamatosan nyüszög, nyekeg, sivalkodik, vagy éppen torkaszakadtából üvölt, amíg csak haza nem indulunk, akkor viszont úgy örül nekem, mintha évek óta nem látott volna. Regölyi életünk négy éve alatt egyetlen olyan alkalom volt, hogy kikötés után végig csendben maradt; ez annyira szokatlan volt, hogy mire végeztem a boltban, teljesen el is feledkeztem a kutyáról és már indultam volna haza, amikor ijedtében eszeveszett ugatásba kezdett. Ki tudja, lehet, hogy mégiscsak neki van igaza?

 



vissza

Támogatóink

Pfizer Kft.
MAPE - Magyar Patkolókovácsok Egyesülete
balanszFILM - Zakumentumfilm
Kopperdák Stúdió
Nyeregvilág

Napló archívum

2017 (1)
2016 (3)
2015 (6)
2014 (49)
2013 (81)
2012 (119)
2011 (188)
2010 (216)
2009 (222)
2008 (271)
2007 (248)