Fejőke és Pók

Ez a két kis keverék 2006 augusztusában került hozzám; egy internetes fórumon írt róluk a megtalálójuk, Luca. Véletlenül fedezte fel a két csontsovány kutyát a 4-es út mellett, hazavinni nem tudta őket, de visszament hozzájuk fényképezőgéppel és némi élelemmel, majd megpróbált helyet keresni nekik – sikerrel. Luca igazán szívén viselte a két kutya sorsát, a megtalálásuk másnapján a szállításukról is gondoskodott, és elhozta Regölybe a hihetetlenül rossz állapotban lévő blökiket – a két kutya együtt nem volt 8 kiló.



Egyrészt rettegtek az embertől, egy apró, hirtelen mozdulatra már riadt vinnyogással eliszkoltak és maguk alá pisiltek, másrészt pedig hihetetlenül hálásak voltak minden apró kedvességért – nevezhetjük őket levakarhatatlanul ragaszkodónak is. A kisebb, idősebb, szuka kutya bal hátsó lába még régebben megsérülhetett, egyáltalán nem állt rá és nagyon hosszúak voltak a körmei; a kutyus neve így– mivel apró, sárga és háromlábú – Fejőszék, azaz Fejőke lett. A nagyobb, sötétebb színű kan (feltételezéseink szerint Fejőke fia) először a Tohuvabohu nevet kapta, ami több szempontból is illik rá, ugyanakkor gyorsan kiderült, hogy sűrűn kell majd hirtelen felindulásból, zaklatott idegállapotban fennhangon szólongatni, így a hívó-, ill. elküldőneve "PÓÓÓK!!!!" lett, tekintettel hihetetlen mozgáskoordinációjára és még hihetetlenebb mellsőláb-technikájára, ami kísértetiesen emlékeztet egy betépett kaszáspók kalimpálására.



Ahogy azt a képek is tanúsítják, a két kutya szépen összekapta magát. Pók a göthös, agárkeveréknek tűnő, ijedős sihederből kigyúrt és roppant idétlen staffi-származékká nőtte ki magát, Fejőke pedig a látogatók kedvence lett, mivel a tizedmásodperc töredéke alatt bármilyen jármódból hanyattfekvésbe tudja vágni magát, hogy aztán bősz szempillarebegtetéssel kombinált praclirázással kínálja fel a pocakját egy kis vakarászásra a föléhajoló humanoidoknak. Közben persze szemérmetlenül vigyorog, pontosan tudja, hogy ellenállhatatlan… Ráadásul igaza van. :)